1. rész

 Gyász

 2013. tavasza

Még mindig űrt töltött be Emma elvesztése. Nagyon közel álltunk, és nehéz volt látni, azt az embert leépülni, akit szeretsz. Hiányzott, a vidám csacsogása, amikor meglátogatott, és az, hogy mindig tudta a választ a kérdéseimre. Felnéztem rá, ő volt a példaképem.

-          Brooke! Nem zárkózhatsz be örök életedre.

De igen. Épp ezt tettem. Két hete ültem a szobám sarkában. Anya még mindig az ajtómon dörömbölt. Nem akartam bántani, de nem érdekelt semmi, Emma halála után.

-          Mrs. Robinson, hagyja. – Jake hangja, az ajtó túloldaláról lemondóan csengett.

-          Talán neked kinyitja… Anya cipősarkának a kopogása elhalt. Hallottam Jake, hogy nekidől az ajtónak, mint mindig. Nem moccantam.

-          Brooke éhes vagy? Hoztam a kedvenc jeges kávédból és egy lekváros fánkot. Megrecsegtette a fánk csomagolását. Összefutott a számban a nyál. Bűntudat fogott el. Emma meghalt és nekem az ételen jár az eszem? A korgó gyomrom panaszos morgása nem hagyott alább. Két hete nem ettem pár falatnál többet. De úgy éreztem nem is bírnám megenni.

-          Brooke, a nagynénéd nem fog visszajönni. – kezdett bele Jake. Jobban megszorítottam a képkeretet az ölemben. Görcsösen ragaszkodtam hozzá. Emma és én. Még egészségesen és vidáman. Hiánytalanul.

-          Mit gondolsz, mit tenne, ha látná, mit teszel magaddal? Jake kitartó volt. A két hét alatt, mindennap benézett, mindhiába. Nem nyitottam ajtót sem neki, sem anyunak. Elmosolyodtam, a gondolatra, hogy mit tenne most Emma. Valószínűleg bemászna az ablakon. A sárgaföldig szidna és belém diktálná az ételt. De nem volt itt.

-          Brooke megeszem a kajád. – mordult fel Jake. De nem válaszoltam.

-          Te akartad, Brooke.

Hallottam, hogy feláll és elmegy. Szorosabban öleltem át a térdem. A fejem a falnak támasztottam. Nem sírtam, mert nem tudtam. A fájdalom felszárította minden könnyem. 

Halk kocogás hallatszott az ablakon. Ijedten pattantam fel. Odarohantam. Jake egy kézzel kapaszkodott.

-          Engedj be, vagy leugrok!

-          Még az hiányozna… Motyogtam magamnak. Rutinosan kinyitottam az ablakot. Lihegve mászott be.

-          Azt hittem nem engedsz be. Kezét a zakatoló szívére tette.

-          Átfutott az agyamon. Mondtam csendesen.

-          Hát akkor eggyel kevesebb barátod lenne. – Rám vigyorgott. – Vagy nem lenne, az az egyetlen sem. Hangosan felnevetett, amikor elfintorodtam.

-          Ez aljas rágalom. – mondtam füstölögve.

-          Hát jobb mérgesnek látni, mint szomorúnak. Odasétált az ágyamhoz. Alaposan körbenézett és komolyan hozzátette:

-          Rend van.

-          Hát ezt nehéz volt megállapítani. Gúnytól csöpögő hanggal jegyeztem meg. Melléje léptem. Átkarolta a vállam. És rám villantotta az irigylésre méltóan fehér fogait, mintha épp nem az ő értelmi képességeit gúnyoltam ki.

-          Szeméthalmokra számítottam. Pizzás dobozokra, és össze-vissza szaladgáló patkányokra.

Megöleltem. Arcom a vállába fúrtam. Percekig álltunk így. Jake csak azt hajtogatta:

-          Csitt Brook, kicsi lány, az idő, majd segít.

 ***

Jake rávett, hogy zuhanyozzam le, és öltözzek át. Karon ragadt és büszkén vezetett be a konyhába. Anyu elragadtatva figyelt minket. Leültetett egy közeli székre, és kisöpörte az arcába logó barna tincseit.

-          Mrs. Robinson engedelmével megetetem. Anya csak bólintott, arrább állt, hogy Jake összeüssön valamit.

-          Hol van a fánkom? Az aranybarna sütemény, rózsasín cukormázzal a szemeim előtt lebegett.

-          Megettem. Ne mond azt, hogy nem figyelmeztettelek! Megcsóváltam a fejem. Jake biztosan nem viccel, főleg fánk ügyben nem. Azon tanakodtam, hogy vajon a jegeskávém is eltűntette? Ránéztem a szakácsomra.

Annyira behajolt a hűtőbe, hogy nem látszott ki. Anya kihasználta az alkalmat egy kis információszerzésre:

-          Biztos, hogy ti…

-          Nem, anya nem. – szakítottam félbe. – Nem vagyunk együtt. Barátok vagyunk, mint tudod. Megértően bólintott, nem tett semmi féle megjegyzést, mert Jake visszatért, a kezében négy tojással, és pár szelet baconnel.

-          Ennyit találtam. Rántotta jó lesz? Várta a beleegyezésem. Lemondóan sóhajtottam.

-          Jó lesz.

Jake nem vesztegette az idejét. Minél hamarabb jól lakva akart tudni. Elmélyülve figyeltük a szorgoskodó Jake-t. Rutinosan törte fel a tojásokat. Olajat öntött a serpenyőbe, és rátette a tűzre. Halkan sercegett. Amíg az olaj melegedett, addig felverte. Lopott pillantást vetettem anyára. A két hét alatt több évet öregedett. A napfény elmélyítette a ráncait, amitől még idősebbnek látszott. Szív alakú arca és hamvas bőre is sápadtabbnak látszott. Szemei duzzadtak és vörösek voltak a sok sírástól. Elvégre mégis az ő nővére volt. Mindenki másként gyászol. Anya rám nézett. Pír kúszott fel az arcomon. Rajta kaptak a kémkedésen. Nem volt időm magyarázkodni, Jake lerakta elém a gőzölgő rántottát és bacont. Villát és kést adott a kezembe:

-          Csak óvatosan. Megvágod még a végén magad.

Két hét után végre embernek éreztem magam. Jól lakottan, tisztán és álmosan.