2. rész

Álom

Álmodtam. Még hozzá Emmával. Vakító napfény töltötte be a szobát, a madarak csicseregtek, és boldogan cseverésztünk. Olyan volt, mint mindig. Mosolygós és boldog, kicsit sápadt volt és kimerült, de nem mutatta. Em szerelmi életével untatott. A minden egyes lódítására megforgatta a szemem.  Hanyatt feküdve hallgattam, hogy Scott megint elhanyagolta, ezért szakított vele, de végül úgy is kibékültek. Nem láttam értelmét az ilyen szakításoknak… A jelenet nem is lett volna bizarr, ha nem kezdett volna azonnal besötétedni. Baljós felhők gyülekeztek és eltakarták a napot. A madarak csicsergése abbamaradt és varjak károgása váltotta fel. Egy megtermett varjú minket bámult, gyűlölttel csillogó szemmel felénk röppent. Betörte az ablakot és Emmára károgott. Reszkettem félelmemben, Em azonban bólintott és felém fordult.

-          Ennyi volt. Mennem kell. Ne feledd, hogy rövid az élet. Szabadulj el, menj és láss világot. Vészesen fogy az idő, de ezt te is tudod. A varjú ismét eszeveszett károgásba kezdett, és a szárnyával csapkodott felém. Szelet kavart, és könnyezni kezdtem a szemembe csapódó erős áramlatoktól. Becsuktam a szemem. Emma nevét kiáltottam, de ő már nem figyelt. Nagy sóhajjal szárnyat bontott, és olyan varjúvá alakult, mint amelyik várta.

Felriadtam. A saját sikolyomra. Emma neve akadt a torkomon. A fejemre húztam a takarót. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik rosszabb. Ha valami szépet álmodik az ember egy eltávozottról, és abba a tévhitbe ringatja magát, hogy minden rendben van, és úgy ébred, hogy ez igaz is, vagy, hogy nem álmodik róla. Inkább az utóbbi kellemes.

A takaró tenger mélyében eldöntöttem, hogy lezuhanyozom, hogy valamit dobjak a közérzetemen. A tízedik neki indulásra sikerült kikászálódni az ágyból. A gardróbhoz cammogtam, leakasztottam egy előre összekészített szettet és bevonultam a fürdőbe.

Az ember általában, a nyugtató vízsugár alatt elmélkedik az élet nagy dolgairól. Én sem teszem másként. Épp Emma szavai járnak a fejemben, kiűzve minden más gondolatot.

Addig csámcsogtam a dolgon, hogy rájöttem. Igaza van. És akkor kezdődött a valódi zuhanyzás. Időközben megfeledkeztem az álmomról is

A nedves hajam törölgetve jöttem ki a fürdőből. Beletúrtam a nyálkás hínárszerű ízébe a fejemen és az ablakon bámultam ki. Ragyogó idő volt. Szöges ellentétben állt a lelkiállapotommal. Komor és elkeseredett voltam. Na meg éhes. Adta tudtomra a gyomrom, panaszos korgás kíséretében.

Lementem reggelizni. Anya szokás szerint már rég talpon volt, és sürgött-forgott a konyhában. Barátságos mosollyal kérdezte tőlem:

-          Ilyen korán felkeltél?

-          Igen. Jobban érzem magam.

De merő hazugság volt. Ezt anya is tudta. Elfordult és ivott egy kortyot a kávéjából. Túl sokáig ízlelgette, gyanítom időt szeretett volna nyerni. Jól megfontolta, hogy mit mondjon.

-          Kicsim, lehet, hogy nem fogsz örülni, de hívott a főnököd.

Olyan lassan ejtette ki a szavakat, hogy úgy éreztem megállt az idő. Éreztem, hogy mit fog mondani. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, és remegett az ajkam.

-          Kirúgott. – sóhajtotta. – Azt mondta az idő pénz, és egyre fogy az ideje.

Anyám szavai az álmom juttatták eszembe. Lassan bólintottam. Az étvágyam is elment.

-          Úgy is utáltam. – vontam meg a vállam. Elkaptam a gyümölcstartóból egy almát és elrohantam.

Beértem a szobámba és hanyatt feküdtem az ágyamon. Arcom a takaróba temettem, és megint nyomorultul éreztem magam.

Amikor már nem kaptam levegőt, felemeltem a fejem. A szemközti fán egy varjú ücsörgött. Engem nézett és károgott. A tarkómon felálltak kis pihék. A madár kitárta a szárnyait és az ablak felé repült. Becsuktam a szemem és sikoltottam.

Anya robbant be a szobába.

-          Brook! – karolt át. Már rázkódott a vállam, könnyek áztatták az arcom. Megállíthatatlanul zokogtam. – Semmi baj kicsim…Shhh…

Amikor kicsit megnyugodtam, anya elengedett.

-          Brook? – simogatta a karom.

Mély levegőt vettem és ránéztem.

-          Anya, elutazom.

Anya testtartása azonnal megváltozott. Arca elfehéredett, és megnyúlt. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

-          Nem, nem. – ismételgette makacsul.

-          Anya te is tudod, hogy mennem kell.

Nem válaszolt, hanem magához ölelt. Nem tudtam, hogy ezt igennek vegyem, vagy elterelésnek. Minden esetre visszaöleltem.